excuse me. i'm sorry. i'm really such a lady

kevés ennél rosszabb érzést ismerek. a fizikai rosszullét csak egy lépcső, egy emelvény a lélek pusztulásához. a külvilágot teljesen kizárva fekszem az éjszaka közepén. annyira nem koncentrálok semmi másra, hogy hallom ahogy a saját szívem dobog. ütemesen, a ritmus a birtokába kerít, már-már annyira, hogy tudomást sem veszek róla. megállt a szívem. és akkor most mit is kéne tennem? benyújtanék egy kérvényt, hogy heló igényt tartok egy új szívre, kevesebb repedéssel és sérüléssel - túl nagyravágyó lenne egy hibátlant kérni, ugye. ezer meg ezer kitalált alternatívát sorakoztathatnék fel, ahelyett, hogy belássam, ez el van cseszve. nemhogy új szívet, de még a régit sem kaphatom vissza. könnyelmű vagyok. ez lehet a legnagyobb hibám. olyan rohadt fájdalmas. olyan szívettépő. csak üvöltenék, amíg a hangom engedi. csak valaki mondja meg, árulja el a megoldást. nem csengethetek be a jótündérhez, vagy az aranyhalhoz, hogy légyszi hadd kívánjak hármat vagy legalább egyet, tedd rendbe az életem helyettem, mert én már belefáradtam. bele. iszonyúan.